Álomkóros péntek és szombat után nekifutottam (haha) a vasárnap délutánnak. Azt tudtam, hogy hosszú lesz, a kérdés az volt, hogy pótolom a kimaradt 12,9 km-t vagy nekiesek a 14,5 km-nek. Úgy döntöttem, legyen az utóbbi, és belőttem 15 km-re bemelegítéssel együtt, azzal, hogy ha bírom, megkísérlem a lelkem miatt feltolni 16-ra, mert így két héttel a félmaraton előtt a fejemnek kell, hogy ennyi ment.
Az öt perc lassú bemelegítő futás valahogy nekem nem annyira akar összejönni :). Nekiálltam kocogni és mivel az öt perc után ugye bemondja a következő - 14,5 km-es - etapot, ezért sose hallom, hogy mennyire volt gyors vagy lassú az eleje. Amikor 10 percnél jött az első infó, hogy 5:21-es az átlagtempóm, akkor azért már kezdtem is érezni. Egyfelől kicsit lassítani is akartam, másfelől meg amikor 20 percnél is bőven 6:00 alatti ezreseket futottam, akkor kezdett az agyam hátuljában felcsillanni a vérszem. És lőn vérszem, és valahogy nagyon mentek a lábaim. Nem mindig bírtam tüdővel, de azért mindig sikerült a nagyon lihegősből visszahúzni.
Fejben hullámoztam erősen. A kikapcsolás, a zen nem ment, a testem valahogy tudta a dolgát, a láb tudta a dolgát, a ritmus jött, minden működött, leküzdöttem az emelkedőket, suhantam a lejtőkön, de fejben valahogy nem stimmelt minden. Túlságosan tudatos voltam, túlságosan sokat foglalkoztam a kilométerekkel, az idővel, mennyi van még hátra, ez hányad része a félmaratoni távnak, satöbbi. 12 km-nél közel jártam ahhoz, hogy feladjam, de aztán csak sikerült továbbrugdosni magamat. Elfutottam még a háztól távolódan két kilométert, így kénytelen voltam visszatérni :) (továbbra is az demoralizál a legjobban, ha érzem, hogy közel a haza).
A vége pedig 16,31 km 1 óra 36:06 perc alatt, ééééééés 5:53-as tempóval! Azért ott volt egy büszkeség - van olyan, hogy utólagos flow? :) -, miután tüdőimplantációért hörögve közel négykézláb felmásztam a ház előtti öt lépcsőfokon. A gyomrom volt sokáig - még ma reggel is - felkavarodva, bár rengeteget ittam utána, azt hiszem, hiányzott, hogy már menet közben is frissítsek. Úgyhogy most elkezdtem kulacsos megoldásokat keresni; úgy érzem, az övet nem nekem találták ki, marad az, hogy a telefont pattintom fel karra és a kulacs lesz egy kis 3 decis körüli kézi.
De most már lassan elhiszem, hogy képes leszek rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése