Három hét kimaradt a jegyzetelésből, úgyhogy most már összekapom magam az összegzésre. A verseny előtt tervezett három rövid futásból kettő lett, ráadásul időben sem teljesen tökéletesen: csütörtökön egy gyors 25 perc, 4,42 km ment le ennyi idő alatt (5:40 min/km átlag), és nem esett jól. Viszont legalább izomlázam lett. Pénteken egy nagyon-nagyon laza 35 percet nyomtam, 5,23 km lett belőle, rég látott 6:42-es átlaggal, de az izomláz miatt meg amúgy is ez esett jól, úgyhogy hagytam, hogy a test vezéreljen.
A verseny vasárnap jól sikerült. A körítést, előző napi hosszú utazást, barátokat, vacsorát, miegymást most hagyom, ehhez már sok a három hét. Az ebéd időzítése nem volt talán tökéletes, mert a vonaton tudtam kajálni meg az utolsó kávét meginni, 2,5 órával indulás előtt, aztán futás közben néha a banán íze még visszajött. Az indulást majdnem lekéstem, az jól felnyomta a vérnyomásomat, de végül csak sikerült felnyalni a rajtszámot, átöltözni, bekenni magam izomlazítóval, elrongyolni pisilni, aztán lenyugodni. Amennyire lehetett, igyekeztem előre kerülni a rajtnál, hogy minél kevesebb embert kelljen kerülgetni, ez nyilván illúzió volt.
Azt tudtam az utolsó két nagy futásból, hogy hat perces ezreseken kívül kell kezdeni és ezt tartani, különben jön az összeomlás. Nagyon furcsa volt befelé figyelni a tömegben, a nyüzsiben, annyira nem éreztem, hogy milyen tempóval futok, az elején többször elő kellett venni a telefont. Sokkal lassabbnak éreztem magam, mint amit a Runkeeper mutatott, de tudtam, hogy nem szabad pörgetni. Nagyon egyenletesen mentem, nem volt zihálás, nem volt nehézség, az első 10 km szinte meg se kottyant, akkor hallottam először Andreát is bemondani az időeredményt, nem is néztem a starttól. Nem volt meg egy óra alatt a 10K, de nem is izgatott. Egyedül olyan 1 óra 20 perc után kezdtem el nézegetni a tempót, éreztem, hogy lassulok és járt az agyam, hogy próbáljam-e meg megnyomni, de végül lebeszéltem magam és jól tettem. A frissítések jól mentek, az első kortyot sikerült csak az orromba küldeni, de aztán rájöttem, hogy valamikor olvastam a pohárösszenyomásos trükköt és tényleg, az kellett. Végig vizet ittam, egyszer szántam rá magam izotóniás italra, de nem volt annyira jó, hogy utána újabb 5 kilométeren át ragadt a szám. Banán nem kellett. A terep sima volt, könnyű változatosság az elmúlt két hónaphoz képest, sehol egy bukkanó, sehol egy igazi emelkedő. 15K után éreztem, hogy na, itten még azért van hátra, 17K-nál kellett arra gondolnom, aki büszke volt rám a verseny miatt, hogy ki kell tartani, helyt kell állni, és hát utána sem volt könnyű. Nem mondanám, hogy fal volt, csak éreztem, hogy lassulok, nehezedik a lábam, kezd kihívássá válni a futás. És hát lassultam is, nyilván.
Nem is néztem a végén az időeredményt, amíg be nem értem, nem volt rá energia. Nem volt sprint se a végén, pontosan addig futotta az erőmből, hogy végignyomjam. Volt egy kis sírás, kijött a feszültség, a Runkeeper 2 óra 10 perc 32 másodpercet mutatott, amit a hivatalos időeredmény csak 3 másodperccel korrigált jobbra.
Félmaratonista lettem :). És ez jó érzés. Egy darabig úgy gondolom, még az is maradok, korábban olyan természetes lépésnek tűnt, hogy na, félmaraton, aztán maraton. De be kell látni, hogy nem volt tökéletes a felkészülés, szeretnék még gyakorolni ezen a távon, fejlődni, szeretném, hogy könnyebb legyen a vége, szeretnék 2 óra alatt beérni majd a célba, meg ilyenek.
Azóta nem futottam. Négy napig az izomláz miatt erre képtelen voltam :), meg alávérzett az egyik lábujjkörmöm, a sima lapostalpú cipő is alig jött rám a megdagadt lábam miatt. És közben bekövetkezett az óraátállítás, valamint két utazás is közbeesett, úgyhogy minden nap vagy sötétben értem haza vagy nem voltam otthon hétvégén. Muszáj lesz átállnom valahogy a napközbeni futásra.
.jpg)
